Abban a pillanatban mikor a lövés hangja túlharsogva a vihar dörgését, fülsiketítően betöltötte a szobát, már tudtam, hogy életem egyik meghatározó döntését hoztam meg. Bár inkább spontán reakció volt, mint átgondolt, mégis a hang olyan hatással volt rám, mintha nem csak a falakat, de az egész bensőmet és az életemet is megrengette volna.
Láttam, ahogy George mozdulata megtört és teste megvonaglott. Hallottam, ahogy mélyről jövő, halk nyögés szakadt fel belőle és azonnal tudtam, hogy a lövésem eltalálta. Felém fordította a fejét és elkerekedett szemében ott csillogott a meglepett csodálkozás. Láttam rajta, nem tudja elhinni, - mint ahogy én sem -, hogy képes voltam fegyvert fogni rá és nem voltam rest használni sem.
Tekintete lesiklott a mellére és a pillantásommal követtem a mozdulatát. Csak ekkor vettem észre, hogy George ruháját lassan kezdte átitatni a vér. Rémülten akadt el a lélegzetem és kezemben megremegett a fegyver, mert ekkor fogtam fel igazán, hogy mit tettem… rálőttem egy emberre és kárt tettem benne.
George tekintete újból rám irányult, és ha lehetett, még jobban meg volt lepve az eredmény láttán. Arckifejezésén tükröződött, hogy őt is meglepte, hogy ez megtörténhetett.
Ezernyi érzés és gondolat futott át rajtam egy pillanat alatt, de egyetlen érzés volt, ami mindközül kiemelkedett… a bűntudat.
„Mit tettem?” – villant át az agyamon iszonyodva. – „Rálőttem egy emberre…!
Magam sem értettem, hogy miért, de annak ellenére, hogy George-ot abban a pillanatban egy patkánynak tartottam, akitől meg kellett volna szabadítani a világot, mégis bűntudatot éreztem, amiért fegyvert fogtam rá.
„Bárhogyan is érzek iránta… mégis csak egy ember…!” – hasított belém tettemnek a súlya.
Azonban nem sok időm volt ezen tépelődni és morfondírozni, mert George pillantása hirtelen mérhetetlen változáson ment keresztül, és ahogy belenéztem a szemeibe, nem sok jóval bíztatott.
A tekintetében eddig ott csillogó döbbent meglepetés helyét lassan felváltotta a mérhetetlen düh, és ez megrémített. Láttam a benne végbemenő változást és egyre jobban kezdtem rettegni attól, hogy mit fog tenni. Kezdtem rádöbbenni arra, hogy a lövésem okozta seb inkább csak meglepte Geogre-ot, mint megállította és inkább csak felbőszítette, mint eltántorította volna a tettétől.
Azonban most, Taylor helyett én váltam a célpontjává. Örülnöm kell volna, hogy elértem a célomat, és végre Taylor már nem volt közvetlen életveszélyben, azonban arra is rá kellett döbbennem, hogy mivel szerelmem még mindig harcképtelen volt, én védtelen voltam George-val szemben. Egyetlen dolog volt, ami közöttünk volt… a fegyver.
George lassú mozdulattal felemelkedett Taylor testéről, majd vészjóslón felém fordult és nem törődve vérző sebével bosszúra szomjazva indult meg felém.
- Te kurva…! – kiáltotta felém miközben fogást váltott a késén. – Nem így terveztem, de ezért most kicsinállak!
Iszonyú félelem fogott el. Végig futott minden idegvégződésemen és szinte belesajdult az egész testem. Reflexből megint egyenesen George-ra irányítottam a kezemben lévő pisztoly csövét és elszántan markoltam meg. Közben pedig rádöbbentem arra, hogy ha nem állítom meg George-ot, ott és akkor… meg fog ölni.
Újabb érzések és gondolatok cikáztak át rajtam. Tekintetem egy pillanatra Taylorra siklott, aki ugyan már eszméletére tért és lassan ébredezett, de még mindig nem lehetett a segítségemre. Tudtam, hogy nincs időm rá várni és arra sem, hogy kitaláljak valami olyan dolgot, amivel humánusan megállíthatom George-ot.
Bármennyire is megrázott az előbbi drasztikus cselekedetem, bármennyire is sokkoló volt a számomra, nem tehettem mást. Nem volt választásom. Ha életben akartam maradni, cselekednem kellett… és meghúztam a fegyver ravaszát.
A lövésem eltalálta George-ot. Erejétől hátratántorodott kicsit, megtorpant. Lenézett az újabb lövés okozta vérző sebére, de mivel csak megsebesítettem és nem találtam el létfontosságú szervet, a következő pillanatban már újult erővel indult tovább felém.
Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem… és újból meghúztam a ravaszt.
Nem morfondíroztam el azon, hogy mi lesz tettem következménye. Nem céloztam, nem néztem hová lövök. Csak egyszerűen a félelem és a rettegés dolgozott bennem és az életösztön. Ez az ösztön pedig mindenen felülkerekedett. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, hogy megállítsam George-ot és életben maradjak.
Azonban rémülten vettem észre, hogy hiába találom el megint, bár megtántorodik és megtorpan, eszelős tekintettel, vérre szomjazva tovább nyomul felém.
- A kurva anyád…! – kiabálta magából kikelve mikor megérezte és meglátta az újabb lőtt sebet a testén, majd a feje fölé emelve a kést, üvöltve rám rontott.
Tudtam, hogy az adrenalintól hajtva megsokszorozódott az ereje és nem érzi a fájdalmat sem. Azt a pár métert pedig, ami tőlem elválasztotta könnyedén és gyorsan leküzdi, és nemsokára már végez is velem. Végső kétségbeesésemben kapkodva, de elszántan meghúztam a ravaszt… újból… és újból… és újból… Mindaddig, amíg el nem fogyott az összes töltényem.
Néztem, ahogy George teste mindenegyes találatomnál összerándul és lendületéből veszítve egyre jobban lassulva közeledik felém és közben csak azért imádkoztam, hogy ez végre megállítsa. Még akkor is ezért fohászkodtam rettegve, mikor a tár kiürült és én még mindig meg-meghúztam a ravaszt, lőni akartam. De a kezemben lévő üres pisztoly csak fémesen kattogott.
Tudtam nincs tovább és kénytelen vagyok feladni. Félelemtől reszketve néztem a pár lépéssel előttem álló George-ra és vártam, hogy mit fog tenni.
A villámlások fényeinek félelmetes megvilágításában, a lövések dörrenése és a vihar újabb mennydörgésének hangja után a szobára ráboruló hirtelen csend vészjóslóként vett körbe bennünket. Minden porcikámban remegtem és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy támadóm lesújtson rám. Azonban George nem mozdult.
Ott állt tőlem pár méterre, szokatlan megmerevedett pózban, furcsa, üveges tekintettel és úgy tűnt mintha képtelen lenne megtenni, amire készült. Hosszan néztem az arcát, amiről eltűnt a gyilkos düh és inkább gyermeki értetlenség ült ki rá, és most már teljesen össze voltam zavarodva. Pillantásom lejjebb siklott… és hirtelen mindent megértettem. George mellén, a szívénél egyre jobban terjedő vérfolt áztatta a ruháját és tudtam, hogy az egyik vaktában leadott lövésem, halálossá vált.
Minden erőm elhagyott mikor rádöbbentem, hogy mit tettem. Kezemből kiesett a fegyver és közben a földre roskadtam. Hogy döbbent sikolyomat elnyomjam, egyik kezemet a számra tapasztottam és a szememben gyűlő könnyeken át azt néztem, hogyan küzd George a levegőért és próbálja megmaradt erejével őrizni, életének utolsó szikráját.
A látvány, sokkoló volt a számomra. Amikor pedig George a földre hanyatlott, gondolkodás nélkül mellé másztam és könnyeimet hullajtva a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy valami olyan dolgon megy keresztül, amit nem ért. Rálépett egy ismeretlen ösvényre, amiről nem volt vissza út. Arcáról eltűnt minden agresszió és gyűlölet és hirtelen elhagyott és magányos kisgyerekké változott.
Egy röpke pillanatra belenézett a szemembe és láttam rajta, hogy megrohanják az emlékek. Abban a pillanatban én sem tudtam ellenállni és engem is magávalragadtak a felszínre törő, közös emlékeink képei. A kellemes emlékek… mert voltak azok is. Még a kapcsolatunk legelején. George, ha akart igazán szórakoztató és kedves ember tudott lenni. Eszembe jutott, amikor megismerkedtünk… a figyelmessége… A sok nevetés, mikor bohóckodott… Az a sok gyengédség, mikor még szerettük egymást… Az a tudat, hogy ő megvéd, ha kell… Hirtelen elöntöttek a hozzá fűző érzéseim, hogy mennyire szerettem őt… és a szívem összeszorult, hogy mi lett a nagy szerelmünkből.
Attól a tudattól pedig, hogy most át kell élnem, hogy a valaha szeretett ember a kezeim között hal meg és ennek én vagyok az oka… szinte eszemet vesztettem. A bűntudat és a fájdalomtól oly mértékben tört rám, hogy már nem tudtam visszafojtani az érzéseimet és zokogva kezdetem ölelgetni George-ot.
Azt az embert, aki az előbb még megakart ölni, és akit én még az előbb teljes szívemből gyűlöltem.
- Kérlek… - zokogtam a mellén. – Kérlek… ne haragudj…
Nem tudtam mit mondjak. Csak úgy jöttek számra a szavak. Egyetlen egy dolgot éreztem, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie és nekem nem volt jogom kioltani egy ember életét. Abban a pillanatban hittem, hogy erre sem mentség, sem pedig bocsánat nincsen. Mégis attól az embertől vártam megbocsátást, akinek a halálát én okozom. Abszurd pillanat volt, mégis tudtam, hogy George abban a pillanatban felfogja és megérti.
Éreztem, ahogy küzd a levegőért, küzd a benne pislákoló élet utolsó szívdobbanásaiért és tudtam, hogy nincs sok hátra neki. Felemeltem a fejemet és belenéztem a szemébe, amiben szokatlan gyengédség csillogott.
- Szerettelek… - suttogta elhaló hangon. – Bocsásd meg… mindazt… amit… elkövettem ellened… Én…
Bocsánatkérő szavai hirtelen elakadtak. Egyet pislogott… majd egy utolsó, mély lélegzettel végleg elszállt belőle az élet. Megmerevedett arcát néztem, üveges tekintetét és a sokkoló látványtól, hirtelen elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal.
Néha azért egy-egy kép vagy hangfoszlány eljutott a tudatomig… Mint amikor Taylor óvó karjaiba zárt és gyengéden ringatva nyugtatott… Majd amikor hirtelen vadidegen emberekkel lett tele a szoba… Láttam a felfordulást… Valahogy éreztem, hogy segíteni szeretnének… hogy most már jó kezekben leszek… De nem érdekelt semmi. Egyetlen kép lebegett előttem… George halálba meredő szemei, amitől nem tudtam szabadulni.
Még akkor sem mikor Taylor féltő gondoskodásából rábízott egy szakemberre, és ő visszavonult velem egy szobába, hogy tüzetesen megvizsgáljon. Csak akkor zökkentem ki ebből az állapotból, mikor a vizsgálat végén az orvos közölte velem a diagnózist…
(Luna Lowell)
A következő fejezet megjelenése: 2012. 06. 08.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése